|
Szijártó Zsolt Városlakók,
turistatekintetek A városi terek átalakulását
vizsgáló újabb, főként társadalomtudományos indíttatású –
szociológiai-antropológiai – irodalom részletesen tárgyalja a város-képek
szerepét, jelentőségét a folyamatban. Főleg a turizmus mindennapjainak
elemzése kínál jó példákat arra, hogyan működnek a városi terek mint
turisztikai vonzerővel rendelkező úticélok olyan képekként, melyeket a
várospolitika, s hű szövetségese, a városmarketing különböző – turisztikai,
gazdasági, politikai – piacokon értékesít. Az „utazás” és az „emlékezés” – ez
a két, sokféle alakzatban megjelenő kulturális gyakorlat – jól mutatja a
képek alapvető működésmódját a turizmus gyakorlatában: ahogyan a jövőre irányulva indíttatást,
késztetést, vágyat fogalmaznak meg különböző helyek meglátogatására,
illetőleg fontos szerepüket a múlt, a
város emlékezetének megalkotásában. John Urry angol szociológus
1990-ben megjelent, Magyarországon is jól ismert, The Tourist Gaze című
klasszikus könyve részletesen tárgyalja a város-kép megjelenését
különbözőfajta vizuális médiumokban: filmeken, képeslapokon, illetőleg belső,
mentális képeken. A könyv címében is használt „gaze”-fogalom a visual
studies egyik központi tételét ismétli meg, miszerint nem létezik
önmagába vett kép, mindig kapcsolódik hozzá a látás/tekintet egy speciális gyakorlata. A „turista tekintet” is
egy speciális „látás-gyakorlatot” jelöl, a képhasználat sajátos platóni elvét
takarja, amely a valóságban próbálja újra megtalálni azt a képet, amelyet már
korábban, az utazás előtt, különböző útikönyvekben, prospektusban, a
turizmus-ipar termékeinek egyikében tanulmányozhatott. A turista tekintet a városok – s főképpen a központi helyen levő városi terek – turisztikai
desztinációkká válásában, kommerciális felértékelődésében is kulcsszerepet
játszik. A városi turizmus jellegzetes szituációi arról árulkodnak, hogy a
turistának a felkeresett városokkal szembeni várakozásait/elvárásait
előzetesen meghatározzák a különböző (folyóiratokban, útikönyvekben,
televíziós műsorokban, az interneten, stb. látható) képek/imázsok. A
turisztikai tekintet ezeket az előzetesen látott fotókat hűségesen követve
hoz létre sajátos város-olvasatokat – miközben arra törekszik, hogy a városi
tájban megtalálja a korábban látott képet, s ha sikerrel járt, megbirkózzon a
második feladattal is: lefényképezze, képeslapon hazavigye, emlékeibe
elraktározza. De nemcsak a turista-tekintet működik így.
Noha a turizmus szociológiája tradicionálisan különbséget tesz az idegen turista felületes,
előzetesen, kívülről strukturált tekintete, illetőleg a bennszülött városlakó otthonos,
bizalmas viszonyból táplálkozó, önálló észlelése között, a német városszociológus, Martina
Löw több példával is alátámasztja a megkülönböztetés mesterkéltségét.
Álláspontja szerint a saját városra vetett pillantásokat ugyanazok a vizuális
anyagok, mediális üzenetek formálják, amelyek a turisták tekintetét is
meghatározzák. Azaz nem csak az „idegen”, hanem a „saját” város észlelése is a városképek
olvasásának eredménye. Ugyanennyire
érdekes a probléma másik oldala is: miképpen hatnak a különböző
kép-stratégiák a konkrét-materiális városi terekre, hogyan befolyásolják az
épített városi környezet kialakítását. Hiszen a
városok tudatosan megpróbálnak elébe menni e sajátos, turizmus által formált
kép-gyakorlatnak: régi-új új tereiket kép-szerűen alakítják ki, kép-szerű
motívumokat hoznak létre és helyeznek el a köztereken. És hogy mennyire nehéz
feladatról van szó, jól látható azon városok törekvéseinek hiábavalóságán,
amelyek nem rendelkeznek valamifajta képileg
definiálható központtal, s ezért képtelenek előállítani egy turisztikailag is
értékesíthető vizuális kikristályosodási pontot. *** A kortárs város-kutatás sokat foglalkozik a különböző (ökonómiai,
turisztikai, művészeti, urbanisztikai) szándékok mentén újraformált városi terek problémájával,
illetőleg szorosan ehhez kapcsolódóan a város meghatározott helyeinek
„színrevitelével”. Ugyanakkor meglehetősen kevés empirikus kutatás vizsgálja
a város különböző tér-szekvenciáinak átalakítását végző eszközöket, a
háttérben meghúzódó elképzeléseket, vágyakat és fantáziákat, új
szimbólumrendszerek kitalálását és alkalmazását. Pécs
városa 2006. szeptember 29-én nyílt lakossági ötletpályázatot hirdetett meg
Az Én Kulturális Fővárosom címmel[1],
amelynek elsődleges célja – a kiírás szerint – az volt, hogy „a
Pécs2010-program A közterek és parkok újjáélesztése elnevezésű
kulcsprojektjének tervezésében és megvalósításában a lakosság véleménye is
helyet kapjon”. A határidőig beérkezett összesen 362 pályázat figyelemre
méltó korpuszt, sajátos „városszöveget” alkot, amely segítségével jól
vizsgálhatók a városlakók, a várossal szoros kapcsolatban levő személyek
elképzelésrendszerei, város-utópiái, a közvetlen környezet átalakítására
vonatkozó különféle tervezeteik. A pályázók képe nagyon vegyes, éppúgy
megtalálhatók közöttük profi építészek, tájmérnökök, akiknek tanult és
gyakorolt szakmája a városi terek átalakítása, miközben a másik pólust magánszemélyek, különféle
civil szerveződések alkotják. Voltak közöttük „pécsiek” – sőt generációk óta
ebben a városban élő un. tükék (ahogyan ezt külön ki is hangsúlyozták néhány
pályázatban) –, de Pécshez szoros szálakkal kötődő „idegenek” is szép számmal
fogalmaztak meg javaslatokat. Tekintve, hogy a pályázat díjazása inkább
szerény/jelképes volt, illetőleg a pályamunkák megvalósítása ügyében a város
semmifajta kötelezettséget nem vállalt – így gazdasági/pénzügyi kényszer sem
kötötte gúzsba a pályázók fantáziáját, lehetőség nyílt az elképzelések szabad
megfogalmazására. Itt
természetesen nincs mód az egyes pályamunkák részletekbe menő bemutatására,
ehelyett hasznosabbnak tűnik néhány lehetséges szempont kiemelése. Elsősorban
az érdekelt, hogy mennyiben támasztják alá/cáfolják meg a pályázatok a
városantropológiai, turizmus-szociológiai kutatások megállapításait a városi
terek élményközpontú átalakításáról, a képek stratégiai szerepéről, illetőleg
milyen tendenciák ragadhatók meg az elképzeléseket elemezve. Mennyiben
közelítenek a városlakók és az idegenek turista-tekintettel a városhoz; milyen helyeket emelnek ki,
részesítenek előnybe, az átalakítások kapcsán milyen víziókat fogalmaznak
meg? * A pályázatokból kibomló
város-víziók értelmezéséhez jó kiindulópontot kínálnak a szövegekben központi
szerepet játszó helyszínek. A
városi terek jövőbeli sorsával foglalkozó tervezetek kiindulópontja mindig
valamilyen konkrét, materiális, építészeti locus, amelyhez a pályázatok különféle elképzeléseket,
szimbolikus-diszkurzív rendszereket kapcsolnak. (Természetesen léteztek
konkrét terekhez nem kötődő tervezetek, amelyek éppen a konkrét helytől való
függetlenedés lehetőségeit használják ki akkor, amikor mobil helyeket,
vándorló szimbólumokat teremtenek a város különféle helyszínein.) A
konkrét, fizikai helyek kapcsán felvetődő első kérdés úgy szól, hogy milyen városrészekre vonatkoznak a
tervek: meddig terjednek az átalakíthatónak és megjeleníthetőnek gondolt
város határai, mely városnegyedekkel kapcsolatban fogalmazódott meg a legtöbb
terv, illetőleg melyek maradtak említés nélkül?[2]
A pályázatok akcióterületei
A táblázatban foglalt eredmény első
pillantásra nem meglepő – a történelmi (a városfallal körülvett) belváros
fölényesen vezeti a pályázatok versenyét, a Belváros és a Mecsek között
található Tettye elnevezésű városrész második helye is borítékolható volt,
mint ahogyan az sem váratlan, hogy a „vasúton túli”, főként a szocializmus
időszakában benépesült déli területre alig pár terv vonatkozik. Már némileg
árnyalja ezt a képet, ha megnézzük azokat a pályázatokat, amelyek nem egy
konkrét utca, ház, térrészlet, hanem valamilyen nagyobb térbeli-urbanisztikai
egység (turisztikai célú) átalakításában gondolkodnak. Ezt a szempontot
figyelembe véve már megfordul a lehetséges helyszínek sorrendje, jól látható
a Tettye elnevezésű városrész felértékelődése. Ezt a helyet tekintik a
pályázók leginkább (városképi) „egységnek”, s a terület egésze válik a
különböző indíttatású transzformációs folyamatok kiindulópontjává. Ez
a különleges pozíció nem véletlen, szervesen következik a terület múltjából: ez a városrész a 19.
századtól kezdve a város klasszikus kirándulóhelyeként működött. Így amikor
felmerült a kérdés, hogy mely terület legalkalmasabb arra, hogy egy új típusú
turisztikai jellegű felhasználás, átfogalmazás kiindulópontja legyen, ehhez a
múlt készen kínált egy jól működő, szilárd struktúrát. Fontos szerepet
játszik a méret: egy nem túl
kiterjedt, meglehetősen egységes, jól áttekinthető területről van szó,
amelyet a város többi részétől világos térbeli határok választanak el. Nem
elhanyagolható dimenziót jelent a hely szemiotikai szerkezete: az itt található utcák, terek nincsenek
olyan sűrűn felszerelve jelekkel, szimbólumokkal, mint a belváros, ahol
minden épületnek évszázadokra visszamenő, általában jól dokumentált múltja
van, ugyanakkor nem is egy „monofunkciós” városrészről van szó (mint pl. egy
lakótelep esetében). Összességében megállapítható, hogy egy térbelileg
kompakt, ugyanakkor mégis változatos és heterogén városnegyed[3]
képes olyan szimbólumrendszerek kiindulópontja lenni, amelyek a turisztikai
látnivalók létrehozásához, az attraktívvá tételéhez, a megjelenítéshez
elengedhetetlenek. A
legfontosabb ezek között a természet;
a város hegye, a Mecsek uralja a horizontot, azaz a városrész a
természet és a város/kultúra közötti határterületnek számít, ami jól látható
a kirándulóhelyek, pihenők, gyalogösvények nagy számán. A természetközelség
sokszor előkerülő hivatkozási pontja a víz jelenléte: egy felszíni vizekben nem bővelkedő városban itt
található a legtöbb forrás, a legnagyobb (ma már nem látható, a föld alá
kényszerített) vízfolyás, sőt – a város ivóvízkészletének jelentős része is
itt rejtőzik. Érdekes módon ehhez a „téma-elemhez” kapcsolják a pályázatok –
talán éppen ritkasága miatt – az egyik legnagyobb látványosság-,
attraktivitás-faktort. Egy
másik fontos tematizációs pont a történelem,
amelynek sokféle lenyomata
megtalálható ezen a helyen. A hely attraktivitását csak fokozza, hogy a
történelem nyomai jól vizualizáltak, sőt, az egész városrész középpontjában
álló parkban egy „rom” formájában minden érdeklődő számára láthatóvá válnak. Az
adott helyen megjeleníthető múlt nagyon színes, sokféle szimbólumrendszerbe
elhelyezhető – éppúgy értelmezhető középkori emlékként (mint reneszánsz
palotarom), vagy török kori maradványként (mint dervis-kolostorrom). Ráadásul
a pályázatok sokszor hivatkoznak egy másfajta, indusztriális örökségre is: a
középkortól kezdve ez a falon kívüli terület igazi „ipari park” volt,
malmokkal, iparosokkal, mesteremberekkel – a belvárosi központ afféle élettel
teli „ellenvárosának” volt tekinthető Egy
harmadik tematizációs pont, amely meghatározott pályára állítja a térre
vonatkozó lehetséges elképzeléseket, a vizualitás, a „látvány” szerepéhez kapcsolódik. Ez nem független
a terület városon belül elfoglalt helyzetétől. A városrész ugyanis nagyon
közel fekszik a tradicionális, fallal körülvett belvároshoz, ugyanakkor a
hegy lábaira felkúszva mintegy a „város fölött” helyezkedik el. Ebből adódik
sajátos „kilátó-szerűsége”, az így kínálkozó „perspektívából” csodálkoztak rá
a városra a helybeliek hétvégi kirándulásaik alkalmával, az idegenek pedig a
városi túráik során. S ez a magyarázata annak, miért is kerül elő oly sokszor
a pályázatokon: hiszen egy sokszor és sokféleképpen reprezentált városképről
van szó, amelyet a 19. századtól kezdve számos alkalommal ábrázoltak ezt
festményeken, képeslapokon, fényképfelvételeken. * A pályázatok vizsgálhatók egy
másik szempontból is, amely nem annyira a hely sajátosságára, mint inkább e
földrajzi locus-on elképzelt témákra,
a lehetséges tartalmakra vonatkozik. Ezek a városbeli helyszínek ugyanis
minden esetben fikcionális jellegű termékek, kialakításukban és
fogyasztásukban fontos szerepet játszik egy hozzájuk kapcsolódó többé-kevésbé
egységes szimbolikus-diszkurzív
rendszer. Érdemes tehát megvizsgálni, hogy mely korszakok (és ezeken
belül mely témák) témák tűntek legalkalmasabbnak arra, hogy a stratégiai
jellegű tér-átalakítások háttereként szolgáljanak? A
turizmus hátterében álló motivációk kapcsán Hans-Magnus Enzensberger
klasszikus esszéjében még arról beszélt, hogy a „természet” és a „történelem”
képei jelentik azt a hajtóerőt, amely képes a turistákat mobilizálni, a
látnivalók felkeresésére ösztönözni. Ugyanakkor a városi turizmus 80-as
évekbeli megjelenése alaposan átalakította a lehetséges tematizációk
szerkezetét. Hiszen a városi turizmus fő hivatkozási pontja – s leginkább az
különbözteti meg a szabadidő-eltöltés egyéb formáitól – egy szélesen
értelmezett „kulturális szféra”, amelybe éppúgy beletartoznak a magas
kultúra, a művészet különleges értékei, a városrészek építészeti öröksége,
mint a populáris kultúra termékei (utcai feliratok, éjszakai élet). Sőt, a
90-es évektől, miközben tovább növekedett e szektor gazdasági, társadalmi
jelentősége, s a kulturális szféra is popularizálódott: egyre komolyabb
vonzerőt gyakorló uticélok a fesztiválok, musicalek, focimeccsek is. A
pályázatokból is jól követhető ez a trend; túlnyomó többségük e szélesen
értelmezett „kulturális” területen fogalmazza meg elképzeléseit a városi
terek újrapozícionálásával kapcsolatban. Egy kisebb részük továbbra is
kapcsolódik a magas művészet tradíciójához, s legtöbbször a város
kulturális-művészeti (Victor Vasarely, Breuer Marcel tevékenységével
jellemezhető) múltját tematizálják. Fontos csoportot alkotnak ugyanakkor azok
a populáris kultúra területén referenciákat kereső, (a különböző téma- és
kalandparkokkkal közeli rokonságban álló) tér-átalakítások, amelyek egy-egy
történeti kort, hagyományt próbálnak középpontba állítani, s ezt
élményszerűen, a látogatókat aktív részvételre ösztönözve bemutatni. Pécs
esetében a fő attrakciót, a legtöbbször felhasznált referencia-korszakot a
török kultúra szolgáltatja[4];
egyértelműen ez a korszak válik a
pályázók számára – az eredeti kulturális főváros koncepcióban is fontos
szerepet játszó – multikulturalizmus szinonimájává. A pályázatok sokszorosan alátámasztják azt a városi turizmus gyakorlatából jól ismert
folyamatot, amely során a bemutatott kultúra komplexitása redukálódik, jól
tematizálható, egy pillantással áttekinthető, ezért biztonságos modellekbe
rendeződik. Ez történik jelen esetében is: tematikailag gondosan
besorolják, emblematikus képpé formálják a török kor örökségét, amely így,
egy közérthető címkével ellátva az adott korszak, a régen volt kultúra vagy
éppen az idegen népcsoport reprezentációjaként mutatható fel. A térben és időben távoli idegen az,
amelyik szép és a turisták számára vonzó, amelynek jegyei mindenki számára
jól láthatók, felismerhetőek a városképen, de megnyugtató módon
„muzealizálva” kerülnek elő. Az idegen kultúra távolságát jól mutatja az a
tény is, hogy nem kötődik tényleges személyekhez, a pályázatok nem neveznek
meg egyetlen személyt, művészt, netán politikust, aki személyében
reprezentálná ezt. Egy mindenfajta feszültségtől mentes kultúra képe jelenik
meg, amelynek fő reprezentációs formáit a tárgyi-építészeti-városképi
együttesek alkotják. A képzeletbeli skláa másik oldalán pedig azok a
koncepciók találhatók, amelyek elsősorban a fogyasztást, az élményt
középpontba állítva próbálják újradefiniálni, s a mindennapi élet szituációihoz
közelíteni az idegen kultúra valóságát. Legtöbbször három, jól
vizualizálható, s a a populáris kultúra területéhez kapcsolódó tematizációt
idéznek fel a tervezetek az egzotikus világ bemutatása kapcsán: a török bazár
képe a vásárlást, a vendéglők világa a fogyasztást és az étkezést, a
törökfürdők pedig egyszerre testi és egzotikus élménykínálatot közvetítenek. * Helyek és témák
összefüggésrendszere jól mutatja azokat az elmozdulásokat, amelyeket a városi
turizmus markáns jelenléte okozott a városok közterein, illetőleg a városról
való gondolkodás konceptuális kereteiben. S az ösztönzést is ahhoz, hogy
pontosabban megismerjük azokat a mindennapi víziókat, amelyek konkrét városi
terekre vonatkozva új olvasatokat, lehetséges tematizációkat kínálnak fel. Hivatkozott irodalom: LÖW, MARTINA 2008 Soziologie der Städte. Frankfurt, Suhrkamp. POTT, ANDREAS 2007 Orte des Tourismus Eine
raum- und gesellschaftstheoretische Untersuchung. Bielefeld, Transcript
Verlag, URRY, JOHN 1990 The Tourist Gaze. Leisure and Travel in Contemporary Societies,
London. -------------------------------------------------------------------------------------------------- Lettre, 76. szám -------------------------------------------------------------------------------------------------- |
[1] A pályázat külön helyet foglal el
az EKF-program bonyolult történetsorozatában. Részletes bemutatására itt nincs
alkalom, a későbbiek megértéséhez elegendő annyi, hogy a kezdeményezés egy
2006-ban még létező, ám rövid életű civil szervezethez, az építészeteket,
design-szakembereket, urbanistákat tömörítő Építészeti és Városarculati
Tanácshoz (ÉVARC) kapcsolódik.
[2] Ehhez kapcsolódóan fontos
megemlíteni, hogy már a pályázat kiírása is orientált, megjelölt lehetséges
akcióterületeket, amelyek ugyanakkor széles skálán mozognak, s a pályázók egy
része nem is vette figyelembe ezt a preferencia-sorrendet.
[3] Itt kicsit megelőlegezve a
későbbieket, elmondható, hogy a városi turizmus egyik jellegzetessége éppen a
városbeli életre amúgyis jellemző heterogenitás bemutatása – hogyan
lehet it különböző történeti-természeti-kulturális adottságokat összekapcsolni
úgy, hogy különbözőfajta élmény-területek jöjjenek létre.
[4] Mindez nyilvánvalóan nem
választható el attól, hogy Isztambul egy korábbi döntés értelmében úgyszintén
Európa Kulturális Fővárosa 2010-ben.